„Visszatekintve tudom, hogy sohasem voltam a hétszeres világbajnok szintjén. De az, hogy ellene versenyeztem, hitelesebbé teszi a Formula-1-es pályafutásomat“ – írja Michael Schumacherről David Coulthard. A skótok F1-es pilótából lett tévékommentátora, aki 2001-ben második lett a vébén Schumacher mögött, a Daily Telegraph hasábjain értékelte viszonyát egykori riválisával, megkapó őszinteséggel.

Coulthard és Schumacher a 2000-es San Marinó-i Nagydíj dobogóján, Imolában. Itt a német győzött (Fotók: DPPI)

"Csodálatos volt látni az elmúlt napokban, hogy mennyien aggódnak Michael Schumacherért, és ez nemcsak a Formula-1 világából, hanem a sporttal egyébként nem foglalkozó körökből is érkezett. Úgy vélem, ez megerősíti Michael státuszát, mint igazi sportnagyság. Remélem és imádkozom érte, hogy túlélje [a síbaleset utáni lábadozást], hogy lássa, mennyi szépet mondanak, írnak róla az emberek.

Nem hiszem, hogy Michael valaha is megkapta azt a dicséretet vagy elismerést, amit az elképesztő eredményei indokolnának. És ezt bizonyos idő elteltével, rálátással mondom. Évekig Michael volt a kedvenc negatív rajzfilmhős, főleg nálunk, Nagy-Britanniában. Részben persze azért, mert német, másrészt, mert kíméletlenül hatékony és ultra-agresszív volt. Amíg olyan korábbi nagyságok, mint Sir Jackie Stewart vagy Juan Manuel Fangio nyitva hagyta az ajtót a riválisainak versenyzés közben – attól tartva, hogy esetleg egy halálos balesetet kockáztatnak –, addig Michael csakis a győzelmet tartotta szem előtt.

Olykor persze átlépett a józan ész határán – Jerez 1997 és a 2006-os Rascasse-megállás jut hirtelen eszembe –, és ezek a kellemetlen események támadási felületet adtak a sportág puristáinak. Egyesekben, köztük bennem is rossz hírű bajnokként maradt meg. De az eredményeivel nem lehet vitatkozni. Végeredményben őrá is ugyanazok a szabályok vonatkoztak, ugyanazok a versenybírók kalauzolták, akik minket. És a földbe döngölt mindannyiunkat.

"Amikor meg tudtam verni egy-egy győzelemért, tudtam, hogy nagyon jó munkát végeztem." A 2002-es Monacói Nagydíjon DC egyik legszebb diadalát aratta, Schumit megelőzve

Olykor nagyon bosszantóan tudott viselkedni. Számos alkalommal kerültem összetűzésbe Michaellel, ezek közül leghíresebb a spái karambolunk volt 1998-ban, amikor a vizes pályán összeütköztünk, aztán átrohant a McLaren garázsába és rámrivallt, hogy meg akartam ölni őt. Később, amikor mindketten lehiggadtunk, megkérdeztem tőle, vajon előfordult-e már életében, hogy bármikor, bármivel kapcsolatban tévedett? „Nem emlékszem ilyenre“ – válaszolta. Számomra ez mindent elmond az emberről. Végtelen önbizalma volt – de ez tette őt bajnokká.

És micsoda bajnokká! 91 nagydíjat és hét világbajnoki címet nyert. Most már, szintén rálátással kijelenthetem, hogy sohasem voltam az ő szintjén. Amíg az ember versenyez, ezt sosem vallhatja be még magának sem, de most már gond nélkül megtehetem. Számomra Michael volt a viszonyítási pont. Amikor meg tudtam verni egy-egy győzelemért, vagy a dobogóért folytatott csatában, tudtam, hogy nagyon jó munkát végeztem. Ezek több tiszteletet adtak a pályafutásomnak.

Ahogy már utaltam rá, a viszonyunk nem mindig volt felhőtlen, de Michael kettős énnel rendelkezett. Kőkemény vetélytárs volt, ugyanakkor családos ember is: nagylelkű és kedves. Ha valaki bekerült a legszűkebb bizalmi körébe, ahhoz lojális maradt. De ha nem, képes volt átvágni az ember torkát. Sosem tudtam pontosan, én melyik táborba tartozom, de miután mindketten több szállal kötődünk a Mercedes-Benzhez, időről időre egy társaságba kerültünk. Emlékszem, Michael mindig meghívott engem is a Német Nagydíjat követő privát bulikra, ahol késő éjszaka, néhány ital után együtt szivaroztunk és arról elmélkedtünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy azt csinálhatjuk, amit imádunk.

Mindig is kölcsönösen tiszteltük egymást. Amikor Michael 2006 végén visszavonult, odajött hozzám és felajánlotta, hogy cseréljünk bukósisakot. Nekem eszembe sem jutott volna ilyesmi – miért akarná ő az én sisakomat? De tudta rólam, hogy gyűjtöm a bukósisakokat és nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy felajánlotta a sajátját. Azóta is a legféltettebb kincseim között őrzöm, és tudom, hogy ő is otthon tartja az enyémet Svájcban.

Szerintem Michael még elismertebb lenne, ha nem égetett volna fel minden hidat maga mögött a brit médiával, amelytől – legalábbis a pályafutása első szakaszában – teljesen elzárkózott. Úgy vélem, Sebastian Vettel sokat tanult ebből. Michael a Mercedesszel történt visszatérése után sokkal emberibb arcát mutatta, és vicces, de ezzel sokkal inkább erősítette a róla kialakult képet, mintsem károsította. Az, hogy nehezen tudta felvenni a versenyt Sebastiannal, Lewis Hamiltonnal vagy Fernando Alonsóval, még ha gyakran önhibáján kívül is, megmutatta, hogy az idő nem vár senkire. Az első F1-es szereplése [1991-2006] idején túl könnyű volt azt mondani, hogy már mindent besöpört előttük. Ahogy szenvedett a Mercedesszel, sokakban – bennem mindenképpen – új tiszteletet ébresztett az iránt, hogy korábban milyen elképesztő egyenletességgel hozta az eredményeket.

Ez a síbaleset egyszer s mindenkorra összekötötte Michaelt mindannyiunkkal. Egy teljesen átlagos családapa harcol a túlélésért, a felesége, gyermekei ott állnak az ágya mellett és azért imádkoznak, hogy lábaljon ki a bajból. Ehhez mindannyian tudunk kötődni érzelmileg. Mindebben az a rettenetes, hogy egy ilyen balesetnek kell történnie ahhoz, hogy kifejezzük, mit érzünk valójában a másik ember iránt.

Annak tudatában, hogy Michael gyors orvosi segítséget kapott és azóta is a létező legjobb kezelésben részesül, őszintén remélem, hogy újra győztesként kerül ki ebből a csatából. És amikor magához tér, rá fog jönni, milyen nagy megbecsülés övezi."