Tudni akarod, mit csinál egy F1-es tudósító a Magyar Nagydíjon? Az SzC_blog új sorozata bepillantást enged abba, mit és hogyan látunk mi, újságírók innen, a körön belülről. Vasárnap déli helyzetjelentés a Nagy Verseny előtt. Totális kirohanás – csak itt, csak most, csak nektek!
Szöveg: Lénár t Attila , S.I.
Hát elérkezett a nagy nap! A vasárnapok általában unalmasak. Pedig hát ugye, mégis csak ez a versenyhétvége legfontosabb napja… És mégis! Azért mondom ezt, mert pénteken és szombaton a pilóták és a csapatok már elmondtak mindent a futamról, a szezonról, a botrányokról, illetve az élet, meg a világmindenség, mint olyan nagy kérdéseiről. Vasárnap délelőtt így már nem marad sok verbális izgalom. Más téren sem. Az autót már szombaton beállították, a tankban éppen elég (véletlenül se több) üzemanyag, a gumik szépen fölpolcolva… A pilóták többnyire pihengetnek – ilyenkor már kevés reprezentációs feladatuk van, hiszen a csapatok illetékeseinek több eszük van annál, sem hogy épp a verseny előtt tennék ki őket a szponzorok és VIP-vendégek többnyire ostoba kérdéseinek. (Annak idején a Stewart csapatnál számos ilyenen vettem részt, így tudom, milyen az, amikor amatőrök próbálnak érdeklődést imitálni. Fültanúja voltam a következő kérdésnek: „Rubens, nem nagyon fárasztó minden hétvégén versenyezni?” Uhhh...)
A napot ismét a „Mekinél” indítottuk Szájmonnal (a tradíció, az tradíció!) Tipikus angol reggeli: sült bacon, tojásrántotta, bab paradicsomszószban, pirított gomba és kolbász. Pirítóssal. A Ron Dennis-érát idező, acélszürke üvegpalota ma reggel sokkal kihaltabb, és ha lehet, még ridegebb, mint máskor. Persze, a McLaren sosem volt az a legvidámabb barakk, mindig is jellemző volt rájuk egyfajta távolságtartás, csipetnyi arrogancia, az egész csapat viselkedésében. De ezt néhány évvel ezelőttig még barátságosnak tűnő udvariassággal kompenzálták. (Emlékszem, amikor ’98-ban Sliverstone-ban a vendégük voltam, a pincérlányok a reggeli asztaltörölgetés közben Shania Twain „It Don’t Impress Me Much” című nótájára táncoltak munka közben – persze, csak mert se Dennis, se Martin Withmarsh nem volt a közelben… Egyébként ez volt az a verseny, amelyet Schumacher a boxutcán áthajtva nyert meg. A sarokból láttam Ron és Martin arcát, amint a sportkódexet túrva próbálták megfejteni, hogy mi alapján fellebbezhetnének, és a világbajnok, Häkkinen könnyekben tört ki, mint egy gyerek, akit átvertek.)
Szóval, a McLarent nem találtuk elég vidám környezetnek a jó hangulatú munkakezdésre, ezért elhatároztuk, hogy inkább a Virginnél kávézunk. Velük már nagyon jóban vagyunk, hiszen Szájmon kolléga régóta ismeri Tracy Novak PR-főnököt (de most látom, hogy kollégám már megírta ezt a fejezetet a tegnapi blogspotjában). Minden hozzájuk betévedő újságírót szívesen látnak kissé szegényes motorhomejukban, ahol légkondi helyett ventilátorokkal próbálják valamelyest felfrissíteni a levegőt. Tegnap este sokáig vendégeskedtem náluk, hiszen interjút készítettem főtervezőjükkel, Nick Wirth-tel, aki az első kérdésem után (ami az 1994-es, Simtekes "dicső korszakára" vonatkozott) azt mondta: mostantól barmikor szívesen látnak náluk! Később pedig egy székre állva kezdett integetni. Hogy miért, az is hamarosan kiderül, előbb-utóbb eljutok odáig...
Végül persze nem jutottunk el a Virginig; hirtelen ötlettől vezérelve betértünk a Force India otthonos lakóbuszába (ja, bocs, motorhome-jába). A kávészínű falakon sötétbarna burkolat, a vékony fémvázas bőrszékek lapjai zöldek és narancssárgák. Pont annyira színes, amennyire még elviseli az ízlésem. És ma reggel pont annyira üres volt, mint a hajnali első metró, rajtunk kívül egyetlen ember üldögélt magányosan egy asztalnál. Kértünk két cappuccinót és átbeszéltük a napi teendőket. Közben nyugtáztam, hogy a csapat főszponzora, a Kingfisher – az általam eddig gondoltakkal ellentétben – nem számítástechnikai, hanem sörgyártó ceg, ami nagyon nem mindegy...
A GP2-es sprintfutam első néhány körét a Red Bull örökké zsúfolt motorhome-jának teraszáról szándékoztunk megnézni. Félúton természetesen megint elakadtunk, hogy megbámuljuk a Sauber rögtönzött ünnepségét, amit a 300. GP-rajtjuk alkalmából rendeztek. Meg kell mondjam, a svájciak jobban tudnak autót építeni, mint bulizni. „Ünnepség” szó alatt ők azt értették, hogy a csapat összes tagja beáll egy csoportkép erejéig a kamionok előtt, és aki akarja, orrba-szájba fotózhatja őket. Se torta, se pezsgőbontás, se ünnepi beszéd, se celebek, se ex-pilóták… Na, az utóbbiak hiányát még csak megértem. Peter Sauber csapattulajdonos alighanem attól tartott, ha meghívná a veteránjait, akkor Jacques Villeneuve kihasználja az alkalmat, hogy ismét megpróbálja visszakönyörögni magát. (JV tavaly is kint volt a Hungaroringen, de mást se csinált, mint igyekezett hírbe hozni magát valamelyik csapattal. Aztán meg azert magyarázkodott, amiért ilyet tett.)
A GP2 vasárnapi versenyének rajtját már tényleg a Red Bull teraszáról tekintettük meg. Részint élőben, részint a képernyőkön (ha még nem említettem volna: minden csapat motorhome-jában átlagosan 8,5 hatalmas LG plazmatévé található, amelyek a sajtóteremben is látható információkat – sorrend, szektoridők, köridők, sebességek –, illetve a verseny élő képét mutatják). A kettes és 12-es kanyarokra szabad szemmel is jól rálátni a bikásoktól, akik a szép kilátások szempontjából idén rosszabb helyzetben vannak, mint tavaly, hiszen a konstruktőr-vébén elért 2. helyüknek köszönhetően sokkal előrébb kerültek a paddockban. Vagyis: távolabb a pályától. Ma délelőtt náluk is „pangás” volt, legfeljebb 30-40 újságíró, meg a rengeteg idejét valahogy elütni szándékozó VIP-vendég lézengett a kétszintes, gigászi palotában (bikaistálló?). Két csapatuk lakókamionjait építhették össze egyetlen hatalmas egységgé, vagyis kétszer akkora területük van, mint másoknak. Különben is, az utóbbi években a Red Bull érezhetően arra törekszik, hogy minden újságíró náluk egyen-igyon. Az ingyenkajának (meg ingyen Red Bullnak) köszönhetően szombat délben akkora tömeg volt náluk, hogy Szájmon azt kezdte latolgatni, vajon mikor fog összedőlni a vendéglátó komplexum.
A verseny első néhány körének megtekintése után visszasiettünk a sajtóközpontba, hogy nekiessünk a tegnapról maradt írnivalóinknak (a ritka unalmas GP2-es futamot az olasz Ricci nyerte, a német Vietorist és az olasz Valsecchit megelőzve). Aztán máris kezdődött a Porsche Szuperkupa, ahol Walter Csaba személyében egy honfitársunkért izgulhattunk. Nem túl fényes rajtja után Csabánk a 12. helyről visszaesett tizenhatodiknak, de a Mansell-kanyarban (Massa tavaly ott szenvedett balesetet) egy brutális hármas karambol történt (ezúttal személyi sérülés nélkül), plusz ketten kicsúsztak a második kanyarban, ezért bejött a biztonsági autó. Az új rajt után sem változott sok minden: a pole-ból induló brit Nick Tandy sima rajt-cél győzelmet aratott, a bajnokságban vezeto René Rast lett a 3., Walter Csabának pedig – ahogy eddig minden edzésen – a 12. hely jutott. Sok hűhó – nem sokért.
Es elerkezett a nagy nap! A vasárnapok általában unalmasak. Pedig hát ugye, mégis csak ez a versenyhétvégéje legfontosabb napja… És mégis. Azért mondom ezt, mert pénteken és szombaton a pilóták és a csapatok már elmondtak mindent a futamról, a szezonról, a botrányokról, illetve az élet, meg a világmindenség, mint olyan nagy kérdéseiről. Vasárnap délelőtt így már nem marad sok verbális izgalom. Más téren sem. Az autót már szombaton beállították, a tankban éppen elég (véletlenül se több) üzemanyag, a gumik szépen fölpolcolva… A pilóták többnyire pihengetnek, ilyenkor már kevés reprezentációs feladatuk van, hiszen a csapatok illetékeseinek általában több eszük van annál, sem hogy épp a verseny előtt tennék ki őket a szponzorok és a VIP-vendégek többnyire ostoba kérdéseinek. (Annak idején a Stewart-csapatnál számos ilyenen vettem részt, tudom, milyen az, amikor amatőrök próbálnak érdeklődést imitálni. Fültanúja voltam a következő kérdésnek: „Rubens, nem nagyon fárasztó minden hétvégén versenyezni?” Uhhh...)
A napot ismét a „Mekinél” indítottuk Szájmonnal (a tradíció, az tradíció!) Tipikus angol reggeli: sült bacon, tojásrántotta, bab paradicsomszoszban, piritott gomba és kolbász. Pirítóssal. A Ron Dennis-érát idezo acélszürke üvegpalota ma reggel sokkal kihaltabb, és ha lehet, még ridegebb, mint máskor. Persze, a McLaren sosem volt az a legvidámabb barakk, mindig is hüvös volt náluk a légkör és volt némi távolságtartás, csipetnyi arrogancia az egész csapat viselkedésében. De ezt néhány évvel ezelőttig még barátságosnak tűnő udvariassággal kompenzálták. (Emlékszem, amikor ’98-ban Sliverstone-ban a vendégük voltam, a pincérlányok a reggeli asztaltörölgetés közben Shania Twain „It Don’t Impress Me Much” című dalára táncoltak munka közben – de persze, csak mert se Dennis, se Withmarsh nem volt a közelben… Egyébként ez volt az a verseny, amelyet Schumacher a boxutcán áthajtva nyert meg. A sarokból láttam Mika és Ron arcát, amint a sportkódexet túrva próbálták megfejteni, hogy mi alapján fellebbezhetnének, s a világbajnok könnyekben tört ki, mint egy gyerek, akit átvertek.)
Szóval, a McLaren nm volt elég vidám környezet a jó hangulatú munkakezdésre, így elhatároztuk, hogy a Virginnél iszunk kávét. Velük már nagyon jóban vagyunk, hiszen Szájmon kolléga régóta ismeri Tracy Novak csapatfőnököt – de most latom, hogy kollégam már megirta azt a fejezetet a tegnapi blogspotban. Minden hozzájuk betévedő újságírót szívesen látnak szegényes motorhomejukban, ahol légkondi helyett ventillátorokkal próbálják valamelyest frissíteni a levegőt. Tegnap este sokáig vendégeskedtem náluk, hiszen interjút készítettem főtervezőjükkel, Nick Wirth-tel, aki az első kérdésem után azt mondta: mostantól barmikor szívesen látnak náluk. Kicsit később pedig a székre állva kezdett integetni. Hogy miért, az is hamarosan kiderül, előbb-utóbb eljutok odaig...
Végül persze nem jutottunk el a Virginig, hirtelen ötlettől vezérelve betértünk a Force India fölöttébb otthonos lakobuszába. A kávészínű falakon sötétbarna burkolat, a vékony fémvázas bőrszékek lapjai zöldek és narancssárgák. Pont annyira színes, amennyire még elviseli az ízlésem. És ma reggel pont annyira üres volt, mint a hajnali első metró, rajtunk kívül egyetlen ember üldögélt magányosan egy asztalnál. Kértünk két cappuccinót és átbeszéltük a napi teendőket. Közben nyugtáztam, hogy a csapat főszponzora, a Kingfisher – az általam eddig gondoltakkal ellentétben – nem számítástechnikai, hanem sörgyártó ceg, ami nagyon nem mindegy...
A GP2 első néhány körét a RedBull örökké zsúfolt motorhome-jának teraszáról szándékoztunk megnézni. Félúton természetesen megint elakadtunk, hogy megbámuljuk a Sauber rögtönzött ünnepségét, amit a 300. GP-rajtjuk alkalmából rendeztek. Nos, meg kell mondjam, hogy a svájciak jobban tudnak autót építeni, mint bulizni, hiszen „ünnepség” szó alatt azt értették, hogy a csapat összes tagja beállt egy csoportkép erejéig a kamionok előtt, és aki akarta, az fotózhatta őket. Se torta, se pezsgőbontás, se ünnepi beszéd, se celebek, se ex-pilóták… Na, az utóbbiak hiányát még csak megértem: alighanem Peter Sauber csapattulajdonos attól tartott, ha meghívja veteránjait, akkor Jacques Villeneuve kihasználja az alkalmat, hogy ismét megpróbálja visszakönyörögni magát. (JV tavaly itt volt a Hungaroringen, de mást se csinált, csak igyekezett hírbe hozni magát valamelyik csapattal, aztán meg azert magyarázkodott, amiért ilyet tett.)
De a GP2 vasárnapi sprintversenyének rajtját már tényleg a RedBull teraszáról néztük. Részint éloben, részint a képernyőkön (ha még nem említettem volna: minden csapat motorhome-jában átlagosan 8,5 hatalmas plazmatévé található, amelyek a sajtóteremben is látható információkat (sorrend, szektoridők, köridők, sebességek), illetve a verseny élő képét mutatják). A kettes és 12-es kanyarokra szabad szemmel is jól rálátni a bikásoktól, akik a szép kilátások szempontjából idén rosszabb helyzetben vannak, mint tavaly, hiszen a konstruktőr-vébén elért 2. helyüknek köszönhetően sokkal előrébb kerültek a paddockban is. Vagyis: távolabb a pályától. Ma délelőtt náluk is „pangás” volt, legfeljebb 30-40 újságíró meg semmirekellő VIP-vendég lézengett a kétszintes, gigászi palotában (bikaistálló?) Két csapatuk lakókamionjait építhették össze egyetlen hatalmas egységgé, vagyis kétszer akkora területük van, mint másoknak. Kulonben is, az utóbbi években a Red Bull érezhetően arra törekszik, hogy minden újságíró náluk egyen-igyon. És ezt meg is teszik, szombat délben akkora tömeg volt náluk, hogy Simon komolyan latolgatta, hogy bármikor összedőlhet a komplexum.
A GP2 első néhány körenek megtekintése után visszasiettünk a sajtóközpontba, hogy nekiessünk a tegnapról maradt írnivalóinknak, aztán máris kezdődött a Porsche Szuperkupa, ahol Walter Csaba személyében egy honfitársunkért izgulhattunk. Egy nem tul fényes rajt utan Csaba a 12. helyről visszaesett tizenhatodiknak, de a Mansell-kanyarban (ahol tavaly Massa balesetet szenvedett) egy brutális hármas karambol történt (szerencsére sérulés nélkul), plusz ketten kicsusztak, ezért bejött a biztonsági autó. Az uj rajt után sem változott sok minden: a pole-bol indulo brit Nick Tandy sima rajt-cél győzelmet aratott, a bajnokságban vezeto René Rast lett a 3., Walter Csabának pedig – ahogy eddig minden edzésen – a 12. hely jutott. Sok hűhó – nem sokért.
Folyt. köv.
Utolsó kommentek