ELŐSZÓ - Real Simon Says
Méhes Karcsi újságíró barátom és kollégám hatalmas Formula-1-rajongó. Nem mellékesen elismert szépíró: számos, könyv formában is megjelent regény, novella és antológia dicséri könnyed, elbeszélő stílusát. Ha jól emlékszem, először 2000-ben utaztam vele együtt F1-es futamra (Imolába vagy Zeltwegbe), kocsival, ahogy kell. Végigbeszélgettük az utat a száguldó cirkusz szépségeiről és csúnyaságairól: ő beszélt ifjúkori és örök nagy "szerelméről", Gilles Villeneuve-ről, én meg az enyémről, Nigel Mansellről. A legjobb az egészben az volt, hogy mindketten kedveltük a másik "szerelmét" is, így egy percre sem állt be a szánk a több órás autókázás alatt. Kitárgyaltuk közös "szerelmünket", a Ferrarit is, nem megfeledkezve Enzo Ferrari életútjáról, Niki Lauda balesetéről, Jody Scheckter nagy karamboljáról a '73-as silverstone-i futamon, és persze az 1990-es, csodás formájú Ferrari 641/2 oldalra kihelyezett visszapillantó tükréről...
Karcsi egyik legjobb barátjától tudom, hogy a kolléga úr ifjúkorában konkrétan belázasodott, amikor a hétvégi F1-es futam közeledett, amit ő - lévén tősgyökeres dunántúli és a pannonhalmi bencés gimnázium eminens tanulója - élőben követhetett az ORF-en, Heinz Prüller szakértő kommentálásában. (Mázlista! Nekem, ott a "keleti végeken" legfeljebb a csehszlovák kettes jött be - de azon nem adták a Formula-1-et...)
Méhes kolléga Berthierville-ben, a Gilles Villeneuve Múzeum bejárata előtt. Ugyanez a "Salut Gilles" felirat olvasható a montreali F1-es pálya rajt/célvonalán is. (Fotó: MK)
Amikor 2001-ben eljutottam Montrealba, a Kanadai Nagydíjra, utána ódákat zengtem róla Karcsinak. Azóta többször említette, hogy el kéne utaznunk még egyszer Montrealba, de csak úgy, ha kiruccanunk Berthierville-be is, hogy tiszteletünket tegyük Gilles Villeneuve sírjánál. Úgy alakult, hogy én nem tarthattam vele, de Karcsi 2007-ben kiment Kanadába, hogy megvalósítsa kölyökkori álmát, a saját Canossa-járását. Idén pedig eljutott Zolderba is, ahol Gilles egy végzetes félreértés következtében életét vesztette 1982. május 8-án.
A kör körbeért
Azt, hogy félistenként imádott autóversenyzőm, Gilles Villeneuve meghalt, 1982. május 8-án, este nyolc óra tájban tudtam meg a Pannonhalmi Bencés Gimnázium kollégiumának III. emeleti hálójában. Ekkor rontott be az ajtón Rebi Jóska, aki rendszeres Híradó néző volt, és látta a sporthírekben, amit felém üvöltött:
- Meghalt a Villeneueve!
(Lábjegyzet: Gilles Villeneuve hivatalosan 21.12 órakor hunyt el a leuweni kórházban; de épp most tudtam meg, hogy voltaképp a pályáról őt elszállító mentőautóban halott volt, mivel gyakorlatilag a klinikai halál állapotába került a karambol pillanatában.)
Gilles csak egyféle üzemmódot ismert: mindig 110%-osan hajtott! Itt éppen a rakoncátlan Ferrari 126CK Turbo betörésén munkálkodik Monzában, 1981-ben
Akkor Szaniszlótól kértem egy darab fekete bársonyszalagot, ami divatos volt, vékony nyakkendőként is használták, például ő is; én nem. De most kellett, mert egy öt centis darabkából szép kis masnit hajtogattam, és egy ziherejsztűre tűzve viseltem a köpenyemen egészen a tanév végéig. Fekete tussal rajzoltam egy csodás Villeneuve-portrét, és a délutáni stúdium unalmas perceiben nézegetve töprenkedtem a sorson, mért is ilyen kegyetlen – elsősorban velem...
Két dolgot építettem be lassacskán álomvilágomba: ha Gilles-lel már soha nem találkozhatok, két zarándokutat kell tennem életem során. Eljutni a sírjához a kanadai Berthierville-be, és Zolderba is, ahol életét vesztette. Mondanom sem kell, hogy 17 évesen, még Leonyid Brezsnyev uralkodásának évében erre mennyi esélyem volt – de hát mire valók az álmok, ha nem erre?
És bizony csak erősen kell álmodni, bármi sikerülhet.
Villeneuve halálának 25. évfordulóján, 2007-ben, a Kanadai Nagydíj utáni napon, június 11-én beültem a bérelt Fordba és elindultam Trois Riviéres irányába. Hamarosan egy teljesen jellegtelen kanadai kisváros főutcájára kanyarodhattam le, mégis szinte rosszul voltam az izgalomtól. A Gilles Villeneuve Avenue-n gurultam, és minden egyes fára és szemeteskukára úgy néztem, mint ami még látta Villeneuve-öt.
A Villeneuve-család síremléke a berthierville-i temetőben. Gilles temetésén szinte az összes akkori F1-es pilóta részt vett. Karcsi ide ásta el annak a bizonyos fekete szalagnak az egyik felét (Fotó: MK)
A GV Múzeumban igencsak megörültek nekem, amikor megtudták, milyen messziről jöttem, és az őrök főnöke, Belhoumour úr (muris egy név, nem? „Jó humorú”…) mellém adta kísérőnek Gaëtant, egy hatvan körüli férfiút, aki ugyan alig tudott angolul (én meg semmit franciául), de az ÜGY egynyelvűvé kovácsolt bennünket. A temetőben, a sírnál izzó napsütésben álltam, és tényleg azt gondoltam, hogy akkor most beteljesedik valami, ami nem is feltétlenül az én érdemem, hanem a Nagy Elrendezőé.
A kis bársonyszalagot, amit minden költözésnél, hányattatásaim során megőriztem, kettévágtam, és a fekete szövetdarabka felét beástam a fekete sírkő tövébe. Villeneuve és én találkoztunk.
Aztán eltelt három év. Gilles 2010 januárjában lett volna 60 éves. Amikor kiderült, hogy idén ősszel Essenbe utazom, tudtam, mi dolgom lesz „arrafelé” – túl azon, hogy meglátogatom az idei német kulturális fővárost. Zolder csak 100 kilométerre van onnan.
És ugyanúgy, mint az első alkalommal, egy futam utáni hétfőn, a hónap 11. napján elindultam. Zolder ugyanolyan álmos kisváros, mint Berthierville, de ahogy áthaladtam a csodás őszi napfényben leveleiket pergető fák alatt, most is csak az jutott eszembe: ezek a fák még látták Gilles-t...
A tetthely: a régi sikán a zolderi pályán, ahol a Ferrari pilótája életét vesztette, és amely mellett most a Villeneuve-emlékmű áll (Fotó: MK)
Walter Goossens, a pálya marketing-igazgatója fogadott, kicsit eltársalogtunk múltról, jövendőről. Arról, hogy a korábbi menedzsment ellenezte a Villeneuve-kultuszt, mondván, a halála által negatív érzések kapcsolódnak Zolderhez; de most már másképp gondolják, és az épülő múzeumukban külön helyet akarnak szentelni az elhunyt kanadainak 2012-től.
Aztán Walternek dolga volt, kezet ráztunk.
- The track is yours! – mondta. Már ebbe beleborzongtam.
És a boxutcán keresztül nekivágtam. Olyan izgatott voltam, hogy az első kör során nem is vettem észre az emlékművet. Gyerünk, még egyszer. És akkor bevillant a kép, ahogy a tévéből, aztán meg a youtube-felvételekről ismerem, hiszen ezerszer láttam, önkínzó módon: jön a Ferrari lefelé a lejtős részen, a buxutca mögötti egyenesből kilőve (most már tudom...). Nekiütközik Jochen Mass Marchának, felemelkedik, majd eltűnik a képernyőről, hogy két másodperc múlva ismét megjelenjen, szinte rázuhanva a kanyarba érkező Marchra. A lassításon látszik csak, hogy Gilles fehér overaljában ekkor repül ki a roncsból és zuhan a pálya túloldalára, a második dróthálósor tövébe.
Kicsit átépítették az s-kanyart, ma már élesebb, tagoltabb. De határozottan fel lehet ismerni a helyszínt, és a félelmetesen csöndes, napfényverte aszfalton állva csak arra tudok gondolni, hogy most lesz kerekké valami az életemben.
Gilles-t annyira izgatták az új turbómotorban rejlő lehetőségek, hogy gyakran még ebéd közben is a kocsiról diskurált Mauro Forghierivel, a Ferrari motor-gurujával. Villeneuve mellett a felesége, Joanne
Az a hely, ahol Gilles teste földet ért, most az új FIA-előírások miatt korláttal van beépítve. Az emléktáblát ezért ettől úgy 15 méterre, egy cserjés részen helyezték el halálának huszadik évfordulóján, 2002-ben, a Genkben működő Ferrari Club kezdeményezésére.
Akkor jön a rémisztő felismerés: nem lelem a bársonyszalag másik felét, amit ide kellett volna elásnom! Hirtelen magamba nézek, haza, hol is volt utoljára a kis tok GV fényképével és a fekete csíkkal. Látom magam előtt az otthoni előszobai polcot, és miután minden létező helyet átkutattam a kocsiban és a cuccaimban, tudom: otthon maradt. Először végtelen keserűséget érzek, de aztán valamiféle megnyugvást: lehet, hogy így kellett lennie. Az, hogy itt állok, mindennél többet ér.
Visszaballagok az aszfaltra. Felnézek a kanyarba, és mint egy délibábot, látni vélem a 27-es Ferrarit, ahogy őrült tempóban érkezik lefelé. Pontosan tudom követni a szememmel, mi történik. Ott állok, teljesen biztos, hogy azon a ponton, ahol a 126C2 elemeire esve, kissé füstölögve végre nyugalmi helyzetbe került.
Sehol senki. Csönd van. 13.53-at mutat az órám.
Eljött az idő.
Méhes Károly
Utolsó kommentek