Tudni szeretnéd, mit csinál egy F1-es tudósító a Magyar Nagydíjon? Az SzC_blog most induló sorozata bepillantást enged abba, mit és hogyan látunk mi, újságírók innen, a körön belülről. Szó szerint és minden értelemben. Totálisan őszinte kirohanás – csak itt, csak most, csak nektek!

Szöveg: Lénárt Attila, S.I.

A Magyar Nagydíjon mindig a pénteki nap a legjobb. Ha egyszer az életben megadatik neked, kedves olvasó, hogy egy verseny erejéig F1-es tudósító legyél, ki ne hagyd a pénteket! Ennek a napnak még nincs helyosztó jelentősége. Ilyenkor még mindenki csak ismerkedik – a pilóták a pályával (meg a szőkenő-felhozatallal), a csapattagok a helyszínnel, a fotósok a hétvégén várható fényviszonyokhoz passzoló fehéregyensúllyal, az újságírók meg az egyes csapatok konyhájával. Felderítik, hol vannak a vécék, megnézik, hol áll a Formula One Management™ mindenható ura, a nyolcvanat alulról verő Bernard Charles Ecclestone lakóbusza – ez azért fontos, mert tudni kell elkerülni…

Reggel, amikor a pálya körüli utakat ellepik a futamra igyekvő szurkolók tízezreinek autói, a csapatok hoszteszei még az asztalokat törölgetik. A szerelők az utolsó simításokat végzik az autókon, gondosan kipolírozzák őket. Az első újságírók 9 óra körül szállingóznak be a sajtóközpont felé, de csak hogy időben jó helyet foglaljanak maguknak a recepción az évek óta ott dolgozó hölgyeknél, akik már hozzá tartoznak a pálya berendezéséhez. A jó firkász lepakolja a laptopját, köszönget egy hosszú sort, kicsit jópofizik, megcsapolja a recepciós pult mellett felállított kólaautomatát (szánalmas szörp az alapja, de épp attól Hungaricum), aztán 2-3 fős csoportokban elindulnak portyázni valamelyik szimpatikus csapat otthona felé. Cél: a reggeli Nyerő Trió (kávé/cappuccino/croissant) becserkészése. Szájról szájra terjednek a hírek, mit hol érdemes megkóstolni: a Ferrarinál híresen jó az espresso és a cappuccino (habár egy kolléga ma kivételesen remek cappuccinóról számolt be, amit a Red Bullnál kapott), a McLaren a pirítós műfajában dzsemmel remekül, a ropogós kifli pedig hol másutt lenne finomabb, mint a francia tradíciókat őrző Renault-nál?

A Ferrari kétemeletes űr-hájtek motorhome-ja. Mi is erre a magyar szó? Nincsen. Ja, akkor azért...

Mi az SzC_blogot is jegyző Szájmon barátommal évek óta a McLarennél kezdjük a Magyar Nagydíjat. Ez már olyasféle alapvetés, mint az, hogy az ég kék, a fű zöld – a reggeli pedig a „Mekinél” van. Remek sajtok, pirítós, pármai sonka… Ezekkel szépen ki lehet húzni délig, fél egyig. De sajna a tradíció az idén megszakadt: akkora tömegen kellett reggel átvágnom, mire kiértem a pályára (hja, kérem, van külön média és VIP út, de pont az ellenkező irányból lehet csak megközelíteni, nem arról, ahonnan jövök), hogy a reggelit lekéstem. Ennyit a szerdán átadott M31-es hasznáról.

Ahhoz viszont pont időben érkeztem, hogy első körsétámon mindjárt suhanckorom kedvenc hősébe, Martin Brundle-ba botoljak, amint a Red Bull motorhome-jában üldögél tejeskávéjával, meg egy csinos szokevel. (Mentségére legyen mondva, hogy a hölgy Katie Tweedle, a Red Bull Racing egyik kommunikációs vezetője volt) Brundle is örök darab számunkra: 25 éve minden magyar futamon itt van, és ugyanúgy néz ki (ugyanaz a séró, mint ’86-ban), meg minden. 1996-ig versenyzőként, azóta az ITV, majd a BBC szakkommentátori minőségében.
Tradíció köt hozzá is: 1993 óta, amióta a futamokon dolgozom, idáig tízszer volt alkalmam elbeszélgetni vele a világ – főleg persze az F1 világának – nagy dolgairól. Rögtön le is vajaztam vele, hogy éppen ideje ismét kifaggatnom. Fél órát kért, hadd nézze végig az első szabadedzést, aztán vár szeretettel. Így megy ez két „régi haver” között.

Addig éppen elég időm maradt lesétálni a Porsche Szuperkupa kamionjaihoz, hogy megkeressem Walter Csabát, aki egy gyári csapat jóvoltából indulhat a mostani futamon. A feladat nem is volt olyan egyszerű, mivel a Porsche teljes mezőnyét új helyre költöztették – eddig a célegyenes előtti utolsó kanyarkombináció belső felén voltak. De hűlt helyüket találtam. Így aztán pálya egész belterét végigkutyagolva, pont átellenes oldalon, a célegyenes utáni első kanyar belső hurkában találtam rá a táborukra. Csabára azonban ott sem. Pedig kerestem a csapatánál, ahol mindössze egy magányos szerelő tett-vett, cigivel a szájában, ráérősen, alighanem csak amolyan tessék-lássék módra. Fogalma sem volt, hol lehet a pilótájuk. Azt tanácsolta, nézzek körül a porschésok közös vendéglátósátrában. (Mert igen, ezek az őskövületek még mindig sátorban élnek, ott is esznek, nem két emeletnyi magas, csillogó üvegpalotákban, mint az evolúció csúcsát megtestesítő F1-esek…) De ott sem volt. Különös, és az autósport ezen mellékágára nem jellemző módon, a helyi hostess nem volt túl barátságos. Látta, hogy F1-es tudósítói mágneskártya lóg a nyakamban, és felhívta a figyelmemet, hogy még csak fél 11 van, messze az ebédidő. Szegénykém, el se tudta képzelni, hogy nem tévedésből, hanem előre megfontolt szándékkal keveredtem oda…

Az egyes kanyartól a boxok fölötti sajtóközpontig éppen 517 lépés a távolság. (Nem csalok, lemértem.) Eközben ki kell csippantani magamat az elektromos ki/beléptető kapun a Porschétól, végigsétálni a csapatok szuperhigtech-jetfightereket idéző, kamionokból és azok közzé épített kvázi felhőkarcolói között, aztán becsippantani a magáneskártyát a sajtóközpont bejáratánál. Onnan már csak három emeletnyi lépcsőzés, és máris visszaértünk a helyünkre, a sajtóközpont tetejére. Ezt a lépcsőmászást naponta tucatnyiszor megteszi az ember – ráadásul a fokok egyre magasabbnak és meredekebbnek tűnnek az évek múlásával. Épp csak annyi idő maradt, hogy invitáljam kedves kollégámat Brundle-hoz, sarkon fordulunk és indulunk is vissza a Red Bullhoz. Menet közben tűnik föl, hogy a Ferrari vendéglátóegység-komplexumrendszere nem is egy, hanem két egymás melletti, nagyjából tökéletes kockaforma üvegerődítményből áll. Ismerve a pilóták éleződő viszonyát az emberben felmerül: az egyikben talán Alonso, a másikban Massa hívei tartják kezükben a hatalmat. (Itt kell megmagyaráznom Lénárt kolléga tudatlanságát: az egyikben a Scuderia szponzorai tanyáznak; a másikba szigorúan csak a csapatvezetés, a pilóták és a mérnökök léphetnek be).

Közben a pálya lassan elcsendesedik, a pilóták sorra-rendre a depó felé veszik az irányt. Az utolsó motort is kikapcsolják, amikor megérkezünk Martinhoz.

folyt. köv.